Tamás Tímea
A zenélő bohóc
II.
A mottó helye
Uraim
mit mondhatnék – nem vagyok okos
– de hisz ezt (Önök) úgyis tudják –
és mester sem vagyok amúgy
semmiben,
talán ha azt mondom, hogy most itt
fölöslegesen szaporítom a szót –
elhiszik, hisz amúgy is annyira
szeretnek mindent,
bármit hinni, ami egy kicsit...
hát hallgatok, illetve hallgatnék,
de minek, úgysem értjük egymást
így hát elmondhatom, hogy milyen a
XX-ik század felülnézetből – gyönyörű
A teremtés Uram – üres kéz
fölötte a csillagos ég
mi az amit Te akartál
akarhatsz-e valamit még
szépen metszett kőkockákra
felvéseted a nevedet
mestermű már minden házad
hol tudják mi a szeretet
*
mégis – üres kéz a világ
fölötte a csillagos ég
mi az amit Te akartál
akarhatsz-e valamit még?
tudom hallgatnom kellene
hisz én csak egy bohóc vagyok
szempillámra az éj tapad
ha becsukják az ablakot
nincs szavam csak piros sipkám
s vattával tömött két karom
az éneket ha akarod
igen csak akkor hallhatom
rokonom egy távoli pók
ki eltűnt egy rég hajnalon
s egy idetévedt galambpár
kik szeretik egymást nagyon
álmodtam – minden mesterség lett
poéták álltak a sarkokon
tökéletesre dúdolták
azt mi világ volt egykoron
én nem szólhattam – némán néztem
valami a nyomukban járt
felfedte arcát s megláttam
a vénségesen vén halált
kinek nem kellett már az élet
s roskadva más bűnei alatt
látta a poéták zenélnek
tudta az álom megmarad
annak mivé teremtetted
– fogjuk-e tudni egykoron? –
s a jég lassan szétrepesztette
a fénycsóvát az ablakon
(nekem látod nincs mesterségem
piros cipőmet bámulom
egyetlen dallamot tudok csak
ha akarják – eldúdolom)